Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a legcsillogóbb hópelyhek hullottak a világon, volt egyszer egy aprócska manó, akit Kétbalkezes Csalampérnak hívtak. Nemhiába nevezték így, ugyanis míg más manó csodálatos játékokat tudott alkotni, így segítve a Mikulás munkáját, addig az ő ujjai között, bárhogy is igyekezett csak hulltak szerte szét a játékdarabok.

                                                          Itt meg is hallgathatod :-)

Hej, nagy bánata volt ez szegénykének, hiszen áldott jó szívvel áldotta meg a sors, mindenképpen segíteni szeretett volna a Mikulásnak, de hiába telt múlt az idő, s hiába érkezett meg ebben az évben is a karácsony, meghívót most sem kapott, hogy szükség lenne rá.

Szomorúan nézett ki az ablakon, messziről lehetett látni Mikulás házát, hogy megannyi manó és hótündér siet segíteni neki.

- Ne szomorkodj, szentem! - szólalt meg az anyukája- Még holnap kaphatsz meghívót!

De Csalampér jól tudta, ha ma nem kapott, holnap sem fog. Mikulás mestere a pontosságnak, hiszen mindig mindent megtesz, hogy időben, egy éjszaka alatt kiszállítsa az ajándékokat, késni soha nem szokott. Így van ez a meghívókkal is, csak az arra érdemes manók és tündérek kapják, akárkit nem tűr meg a házában. Bánata egyre csak elhatalmasodott, és elhatározta, muszáj valamit tennie.

A tündérekhez nem fordulhatott, hiszen a manókon ők nem segíthetnek, s mivel aztán barátságosabb világot nem talált, bármennyire is keresgélt a Mesevilágrajz könyvében, úgy döntött világgá megy az emberek világába, ha már úgysem élhet manóhoz méltó életet. Így aztán, anélkül hogy anyukája észrevette volna, a zsebébe tett egy tarsoly tündérport, s egy üveg mézillatú manóeledelt, majd az Örök szivárvány kék színű kapuján át lecsúszott, az emberek világába. Csodálatos ez az utazás, akár egy óriás csúszda- gondolta Csalampér- ha ilyen jó a Földön is, soha nem sírom vissza az otthonom! Az ám, de a szivárvány csúszda végén, nem várta egyéb, mint egy hatalmas sárral teli tócsa. Szegény amikor belehuppant, majdnem elsírta magát. Nem adhatom fel ilyen hamar!- biztatta magát, majd felállt és a mellette lévő csatornán felkapaszkodott, és bemászott egy magas épületbe. Remegve próbált elrejtőzni a bútorok között, de alig akadt néhány, csak ágyak és kis szekrények, sorakoztak minden szobában.

 Hol lehetek?- gondolkodott Csalampér, és az a kérdés foglalkoztatta, hogy ez a sok ember miért mind fehérben rohangál fel- s alá? Hát mégsem olyan nyugodt világ ez... sóhajtotta.

Már a nap is lenyugodott mire végre előmerészkedett. Az emberek valamelyest alább hagytak a sietséggel, és a fények is kialudtak. Csak egy kis éjjeli lámpa pislogott a szobában, mellette egy lágy hang ezt énekelte:

Hull a pelyhes fehér hó Jöjj el, hozzám Télapó. Minden gyermek téged vár Vidám ének hangja száll...

Nagyon kíváncsi lett. Aki a Télapónak énekel, rossz ember nem lehet!- gondolta, felmászott hát az ágyra, egyenesen a kislány hasára, a tekintetük összetalálkozott.

• Hát te ki vagy?- kérdezte a kicsi lány, látva a fura kis lényt.

• Az én nevem Csalampér, manó vagyok. Hallottam, hogy a Mikulásnak énekelsz, és mivel én is ismerem őt, idemerészkedtem.

• Tényleg ismered őt? - nézett rá hatalmas őzike szemeivel a kicsi lány, s szemeiben megcsillant a remény -Akkor biztosan megtudod, mondani, hogy megtalál- e itt engem, hogy itt a kórházban is eltudja hozni- e nekem az ajándékomat?

• Nahát, ez egy kórház?- csodálkozott el Csalampér, hiszen valamit már tanult róla az isko- lában- Akkor már értem, miért volt mindenki fehérben. Tudod én nagyon jól ismerem a Mikulást, és biztos lehetsz benne, bárhol is légy, ő mindig elviszi neked az ajándékodat!

• Most nagyon megnyugtattál... Tudod, nem tudtam neki levelet írni, mert nagyon gyenge vagyok, és nem vagyok benne biztos, hogy tudja mit szeretnék...

• Azon egyet se szomorkodj, drága kis barátném! Majd én közvetítem neki a kívánságodat!- ajánlkozott fel máris a jószívű manó- Karácsony estéjén, mégsem szomorkodhat egyetlen gyerek sem! Mond csak mit szeretnél?

A kislány elmesélte Csalampérnak a szíve vágyát, a manó pedig lelkesen, hogy milyen nagy szükség van ő rá, végigjárta az egész gyerekkórházat, hogy összegyűjtse a leggyengébb gyerekek kívánságait, azt pedig feljegyezte egy jókora pergamenre, amit amúgy is mindig a zsebében hordozgatott. A maradék tündérporát pedig, látva a sok szenvedést, szétosztotta közöttük, megsimítva vele homlokukat, hogy meggyógyuljanak, majd elindult a hideg szelek szárnyán vissza, otthonába.

Hej, soha nem volt még ilyen szörnyű, hideg és viharos útja, de nem volt mit tennie, úgy vacogott a jégmadár hátán, hogy majdnem belehalt. Tudta ő jól, hogy a tündérporral, a hazatérés sokkal könnyebben ment volna, de azoknak a gyerekeknek nagyobb szükségük volt rá, hogy meggyógyuljanak. Már majdnem teljesen megfagyott, amikor a távolban megpillantotta a szívének oly kedves, otthonára emlékeztető északi fényt. Jégmadár nemsokára meg is érkezett Mikulás házához, s leszállt. Csalampér sietve nyitott be az ajtón, de a ház csak úgy tátongott az ürességtől.

Elkéstem!- motyogta elkeseredetten, de aztán arra gondolt, hogy talán még Mikulás nem indult el, hát az istállókhoz rohant.

• Mikulás! Kérlek várj!- kiáltotta, a csodaszánon ülő Mikulásnak, de már nem tudott semmit sem mondani. Lázasan esett le a földre, kezében szorongatva a sok beteg kisgyerek kívánságait. Mikulás még soha nem látott ilyen nagyszerű hőstettet. Megparancsolta ezért a tündéreknek és manóknak, hogy soha többé ne merjék Kétbalkezes Csalampérnak nevezni, hiszen bár lehet, hogy a kezei irányíthatatlanok, de a szíve nagyon is jól tudja a helyes irányt.

Így történt, hogy Kétbalkezes Csalampér hőstettéért érdemrendet kapott, és Mikulás jobb keze ként dolgozhatott attól a naptól kezdődően. A sok- sok beteg gyereknek pedig többé nem kellett aggódnia, hogy Mikulás tudja- e mit is szeretnének, mert Csalampér becsülettel közvetítette kívánságaikat, s egy csipetnyi tündérporral pedig, a gyógyulás útjára terelgette az apró kis betegeket....

Vége