Csellengő Csongor Tündérföld apró hőse

A legenda szerint valamikor nagyon régen Földanyának született egy gyönyörűséges lánya. Emberi szem nem látott még szebbet, isteni szem nem ismert gyönyörűségesebbet, anyai szív nem szeretett még jobban gyermeket, mint ahogyan Földanya szerette őt. Olyan nevet akart adni lányának, ami még soha meg nem fogalmazódott emberi és isteni gondolatban, így nevezte őt el Nateának. Natea szíve tele volt szeretettel, békességgel, jó szándékkal, így gyönyörűsége mellett, a jóság megtestesítője lett. Földanya a tizennyolcadik születésnapjára, neki ajándékozta az emberi természet legszebb virágait: szeretetet, erényt és megbocsájtást.

- Öntözd őket mától a gyerekek örömkönnyeivel, s meglásd királynője leszel, egy olyan világnak, amihez még soha nem volt fogható!

Natea attól a naptól kezdve szorgalmasan öntözgette virágait, mígnem azok csak növekedtek, és sokasodtak, minden egyes gyerek nevetéséből, minden egyes örömkönnyből született valami. Hol egy varázsfa, hol egy meseszép virág, az örök szivárvány, míg végül megteremtődött egy csodálatos világ, aminek Natea királynője lehetett, a neve Tündérföld. Földanya egyformán szerette gyermekeit, így Földet is, hiszen annyira tisztának és annyira szépnek született. . . Nem is gondolta, milyen nagy veszély fenyegeti gyermekeit, mert bízott a két világ teremtményeiben: az emberekben és a tündérekben.

A szivárvány meghatározó jelenség volt Tündérföldön: színcseppjei adták a tündérek ruháinak színét, és átjáró volt a legkülönbözőbb világok között, így a mi világunkba is. Csillogásuk hangja, akár egy kedves cimbalom, egész nap szórakoztatta Tündérföld apró lakóit: a tündéreket és koboldokat.

Ebben a gyönyörűséges birodalomban élt magányosan egy apró kis kobold, aki bár megélt már néhány száz évet, a kobold társadalomban, még mindig gyermeknek számított. Csongor, mert így hívták, igencsak híján volt a kobold természetnek: nem szeretett sem rosszalkodni, sem pedig bosszantani másokat. Szeretett viszont segíteni és kedveskedni, amit a koboldok nagy része, eget rengető bűnnek tartott, ezért ki is közösítették őt. Így történt, hogy legtöbbször magányosan járta a legkülönbözőbb világok tájait. Ezért nevezték őt el Csellengő Csongornak.

Csellengő Csongor nagyon szerette a Földön a természetet. Csodálattal szemlélte a hegyeket, a kristálytiszta patak vizét, a végeláthatatlan erdőket, az óceánok égig nyúló hullámait...Amikor sétái során elfáradt, csak lefeküdt a fűbe, mélyen beleszippantott a mézillatú levegőbe, s elégedetten számlálgatta a bárányfelhőket az égen. Volt hogy mindenféle teremtményeket képzelt a felhők helyébe, ez nagyon jó játéknak bizonyult. Máskor játszóterek mellett bújt meg egy-egy virágbokorban, innen kuncogott a kicsi emberkék játékán. Nagyon szerette nézni a gyerekeket, ahogyan játszanak. Máskor betévedt egy könyvtárba vagy könyvesboltba, ilyenkor hónapokig nem is tágított a könyvek közeléből. Csak olvasott és egyszerűen elfelejtett hazamenni. A leginkább a szuperhősök történetei tetszettek neki. Nem győzte ezeket elégszer elolvasni! Annyira szeretett volna ő is hozzájuk hasonló lenni, hogy megmenthesse a világot! Ilyenkor elképzelte magát, ahogy egy igazi szuperhős ruhában legyőzi a gonoszt!

Abban a pillanatban, egy gyerek lépett a könyvespolc mellé, s gondolatai egyszerre megvilágosodtak: hisz ő csak egy csellengő kis kobold, s még egy gyerek is nagyobb nála, hogyan is lehetne szuperhős?! Nagyot sóhajtott s elindult a szivárványon át, haza Tündérföldre.

Apró házacskájában ma sem várta senki. Takaros szobácskájában, egy kis varázslattal megvetette az ágyat, megterítette asztalkáját, megvacsorázott, megfürdött és lefeküdt aludni. Nagyon fáradt volt már, arra sem emlékezett mikor aludt utoljára. Hamar mély álomba szenderült. Valami szépről álmodott...barátságról? Meglehet. Egyszer csak hangot hallott:

-Ébresztő! Csellengő Csongor, ébredj!

Ijedten nyitotta ki a szemét, hirtelen azt sem tudta hol van, mikor egy apró tündérlányt pillantott meg az ágya mellett, amint ide-oda röpködött.

- Hát te ki vagy?-kérdezte kíváncsian.

- A nevem Bíborka, a kívánságok tündérkéje vagyok! Az a dolgom, hogy a jószívű teremtmények kívánságait teljesítsem! Legyen az ember, vagy akár kobold...

- Valóban?-nézett rá csodálkozva Csellengő Csongor- És most az én kívánságomat jöttél teljesíteni?

- Úgy ám!-válaszolt mosolyogva a kicsi tündérlány.

- Melyiket?

-Hát... mivel megbízatásból vagyok itt, én tudom melyiket teljesíteném szívesen, de te kell megmond szíved szerint, hisz csak úgy segíthetsz a tündérkirálynőnek, ha te magad akarod.

Csellengő Csongor felült az ágyon, a térdét átkarolva mélyen belenézett a vágyaiba... Olyan rég vágyik barátokra, családra, szeretetre, a koboldok befogadására! De ezzel nem tud segíteni a királynőnek. "Mégsem lehetek ennyire önző, gondolta, és mi van, ha nagy a baj?" Mi van ha épp most kell megmenteni a világot?!Hiszen ez volt a legnagyobb vágya, amióta csak az eszét tudja! Így szólt lelkesen:

- Lehetnék szuperhős?

- Hát persze!-nevetett Bíborka-Már attól féltem, hogy mást kérsz!

A kicsi tündérlány elmormolt egy varázsigét, három karikát írt le varázspálcájával, s láss csodát! Csellengő Csongor máris csillogó, zöld szuperhősruhában feszített a tükör előtt, mellkasán két hatalmas CS betűvel!

- Na hogy tetszik?-kérdezte Bíborka.

- Csuda jó!-örvendezett Csongor-És erősebb is lettem?

- Hát...majd idővel megtudod! De most igyekezzünk! Natea a tündérkirálynő, már nagyon vár!

Bíborka megfogta a kezét, felemelkedtek s már szálltak is együtt elégedetten a tündérpalota irányába. A királynő a palota ablakán át merengett a semmibe, amikor megpillantotta őket. Szomorúsága nem tompított a csillogásán; az egész palota az ő fényességétől ragyogott. Amikor megérkeztek és üdvözölték, mindketten alig jutottak szóhoz. Szépsége lélegzetelállító volt.

- Üdvözöllek Királynőm!- köszönt Csellengő Csongor- Szolgálatomat ajánlom neked!- illedelmesen, meghajolt.

- Nagyon köszönöm!-válaszolta kedves eleganciával a királynő, s máris folytatta- Nagy veszélyben van a Föld, és nagy veszélyben vagyunk mi magunk is! Föld testvérem egyre betegebb. Az emberek tették azzá!- s egy könnycsepp gördült le arcán.

Csellengő Csongor sosem látott még tündért sírni, úgy tudta a tündérek nem sírnak. Megdöbbent, s most érezte először, milyen nagy lehet a baj.

- Mi okozta a betegségét?

- Nos- folytatta a királynő- a sok erdőirtás, a felelőtlen szemetelés, a sok füst ami az emberek szerkezeteiből, gyáraiból jön; lassan beborítja az eget! Egy napon túl jut az örök szivárványon és Tündérföld is elpusztul, a lakóival együtt...

- És senki sem tudja jobb belátásra bírni őket?

- De igen, Kukatündér! A gyermekekben van minden reménységünk. Kukatündér kapta a feladatot, hogy megtanítsa őket mindenre, ami szükséges ahhoz, hogy Föld testvérem visszanyerje egészségét. Ha, a mostani gyerekek meg tudják becsülni a környezetüket: nem szemetelnek, sok kis fát ültetnek, újjászülethet a Föld!

- Ha meg van a megoldás, én mégis mit tehetek?-kérdezte Csellengő Csongor egyre értetlenebbül.

- Kukatündérnek nyoma veszett. Több napja már senki nem látta és senki nem hallott róla. Nem tudni hová lett, él-e, hal-e, vagy valaki elrabolta? Meg kell találni, meg kell menteni! Nélküle mindannyian elpusztulunk. Most menjetek és találjátok meg!- mondta a királynő majd elvonult, magára hagyva vendégeit.

- Menjünk!-suttogta Bíborka.

- De mégis hová?

- Csak gyere velem! Tudok egy helyet, ahol nagyszerűen lehet gondolkodni!- megfogta a kezét, és már repültek is, meg sem álltak a tündérek halastaváig. Az ég csodálatos kék színben tündökölt és visszatükröződött a tó vizében. Ebben a tóban éltek azok a mesebeli aranyhalak, akik már jó néhány kívánságot teljesítettek az embereknek. A tündérek óvták háborítatlan nyugalmukat.

- Tudod régen- mesélte Bíborka, miután kényelmesen leültek a partra- Natea királynő nagyon szerette az embereket és egyszer egy -egy aranyhalat ajándékozott a tavaknak, hogy aztán, ha valaki kihalássza őket, az életükért cserébe teljesítse három kívánságukat. Akkor még az emberek nem voltak veszélyesek a Földre...

- Hát ami azt illeti-válaszolt Csellengő Csongor-most nekünk is jól jönne három kívánság! Sőt én akár eggyel is beérném! Csak tudnánk hol keressük Kukatündért!

- Csak nézd a tavat!

- Nézem...De semmivel nem vagyok okosabb.

Bíborka mit sem törődött kobold barátja morfondírozásával, nézte a tó vizét, nézte a benne visszatükröződő felhőket...és egyszer csak felkiáltott:

- A felhők!

- Tessék?

- A felhők! Hiszen ők mindenhol ott vannak! Irány Szél úrfi birodalmába!

Csellengő Csongor még mindig mit sem értett, de úgy gondolta ez a kis tündérlány biztosan érti a dolgát, s egy ötlet mindjárt jobb, mint egy sem, úgyhogy megfogta a kezét és már röpültek is, Szél úrfi távoli birodalmába!

Szerencséjükre a szelet jó hangulatban találták, így nem állta útjukat sem tornádó, sem pedig szélvihar. Csellengő Csongor nagy meglepetésére, tárt karokkal fogadta Bíborkát, akit első találkozásuk óta, megmentőjének és jó barátjának tartott.

-Nahát szépségem!- ölelte keblére- Úgy örülök, hogy látlak! Mi hozott birodalmamba, mond?

- Egy elveszett tündért szeretnénk megtalálni. Te és a nyájad mindenhol ott vagytok, csak azt szeretnénk tudni nem láttatok-e valamit, nem tudtok-e valamit Kukatündér felől?

- Nem drágám. Sajnos én semmit sem tudok róla. De összehívom a bárányfelhőimet! Talán ők láttak valamit! Ezzel elővette bűvös fuvoláját, majd fület gyönyörködtetően elkezdett rajta játszani, egy nagyon kedves, lágy dallamot, mintha csak azt dúdolta volna: gyertek drága báránykáim, kedveskéim gyertek! Hát láss csodát! Ahány felhő lehet a nagyvilágban, de még annál is több, az valamennyi köré sereglett egy szempillantás alatt!

- Édes-kedves báránykáim, tudtok-e valamit Kukatündér felől? Láttátok-e bárhol is a nagyvilágban?

• Nem, nem tudunk! Sehol nem láttuk őt!- válaszolták egyöntetűen.
• Tehát ti sem tudtok semmit?!- sóhajtozott Szél úrfi, amikor ismerős hangra lett figyelmes, úgyhogy hegyezni kezdte a fülét. Úgy ám! Egy icipici felhőcske próbált mondani valamit, az óriás bárányfelhők mögött.
• Engedjétek!-kiáltotta-Mondani szeretnél valamit, kicsim?
• Igen!-válaszolta lelkesen az icipici felhőcske.

Még az óriásfelhők is csodálkozva nézték. Ugyan mit láthatott egy ekkora felhőcske, amikor mi sem láttunk semmit?!- sugdolóztak össze valamennyien irigykedve.

• Igenis, láttam!-kiáltotta az icipici felhő- Láttam, amint Kukatündért elragadja egy szürkébbnél is szürkébb, félelmetes óriás kéz! Egy darabon követtem is őket!
• Na persze!- hitetlenkedtek továbbra is a nagy felhők.
• Igenis követtem őket! Egészen a Hetvenhetedik erdő mélyéig. Aztán nem mertem tovább menni, de ott el is tűntek a szemem elől.
• Ha-ha-ha!!-nevették ki a nagy felhők-Tovább nem mert menni!- ismételgették.

Icipici felhőcske nagyon elszégyellte magát, amit már Szél úrfi sem hagyhatott szó nélkül:

• Most már elég legyen!!-üvöltötte, ahogyan csak szél üvölteni tud- Szégyelljétek magatokat! A legtöbben még addig sem követtétek volna! Ha valakiknek itt szégyenkezni kell, azok ti vagytok, a csúfolódásotok miatt!- és most az icipici felhőcskéhez fordult.

Olyan csend lett, hogy még a tündérszárnyak suhogását is meg lehetett hallani.

- Te pedig kicsi felhőcske, előléptetésben részesülsz, bátorságodnak köszönhetően! Tetteddel hozzájárultál a világ megmentéséhez!

Icipici felhőcske sosem volt még ennyire boldog és büszke, ő lehetett Szél úrfi első kis apródja! A nagy felhők pedig elismerően meg kellett hajoljanak előtte ha tetszett, ha nem. Csellengő Csongor így szólt:

• A Hetvenhetedik erdő mélyére? Én jártam arra világjárásom során és elmondhatom, az egy igen kedves környék. Békés teremtmények lakják, s ott él a világ legbölcsebb tölgyfája. Ha tanács kell, még a legöregebb koboldok is hozzá járnak!
• Ez nagyon jó hír!- mondta Bíborka- Akkor ideje jó tanácsért, mi is felkeressük! Úgy hiszem ránk fér!

Elbúcsúztak hát Szél úrfitól és útjukat folytatva, tovább repültek a mesék birodalmába.

A levegőben felismerhető volt a fák illata, amint egyre közeledtek a Hetvenhetedik erdő felé. Néhány földi pillanat múlva már meg is érkeztek az erdő legmélyére, ahol megpillantottak egy óriási, öreg tölgyfát.

- Itt is vagyunk!-mondta Csellengő Csongor- Gyere bátran! Biztatta Bíborkát, aki igen meg volt szeppenve ebben a hatalmas, sötét erdőben.

- Biztos, hogy itt csak békés lények élnek?-suttogta.

- Nyugodj meg! Semmilyen veszély nem fenyeget.

Egészen a hatalmas, öreg tölgy közelébe mentek, amikor az hirtelen kinyitotta a szemét. Bíborka nagyon megijedt:

- De hát ez él és mozog!- sikoltozta.

- Hát persze, hogy élek!- hangzott egy félelmetes, mély hang barátságosan- Még jó, hogy élek! Ha-ha-ha-ha-ha! Nyújtózkodott egyet, mint aki most ébredt legmélyebb álmából, majd ásítás közben megkérdezte:

- Miért zavartátok meg álmomat?

- A tanácsodra lenne szükségünk!-válaszolta Csellengő Csongor.

- Ismerlek valahonnan?

- Már jártam itt.

- Az a kis vándor kobold lennél, akit Csellengő Csongornak hívnak?

- Az volnék!-húzta ki magát büszkén.

- Nahát! Most egész máshogy festesz!

• Hát igen, szuperhős lettem!-válaszolta Csongor büszkén.
• Nem mondod, igazi szuperhős?! Na és megmentetted már a világot?
• Épp azon vagyok! Kukatündért szeretném megmenteni, de senki sem tudja ki rabolta el. Egy icipici felhőcske igazított útba minket, aki szerint egy óriási, szürke kéz ragadta el és hurcolta magával a Hetvenhetedik erdő mélyére.
• A Hetvenhetedik erdő mélyére?- csodálkozott az öreg tölgy- Országomban, csak jó szándékú teremtmények élnek, nem hiszem, hogy közülük bárki is ilyesmire vetemedett volna! De határainkon túl, a világ legsötétebb bugyraiban él a félelmetes Szmog király, a leírásod alapján csakis ő lehetett. Lehetséges, hogy hatalma alá akarja keríteni a Földet?!
• Az bizony lehetséges!-mondta Csellengő Csongor- Biztosan attól tart, hogy a gyerekek megfogadják Kukatündér tanításait és a Földön nem lesz több füst, szmog, és szemét! Így nem tudja majd uralma alá venni!

- Meg kell akadályozni, ez nem történhet meg!-válaszolta az öreg tölgy- Nem elég, hogy az emberek pusztítják drága testvéreimet a fákat, még valaki a levegőjüket is megmérgezze?!

- Csak mond meg, merre menjek!- kérte lelkesen Csongor- Ideje tennem valamit a világért!

- Azért nem árt kicsi szuperhős, ha tudod hogyan győzhetnéd le a Szmog királyt!

- Ha van jó tanácsod én szívesen megfogadom- fordult az öreg tölgy felé.

- Nos a Szmog királyt a saját birodalmában lehetetlen legyőzni! Azonban ha országunk határának közelébe tudnád csalni, én és a Hetvenhetedik erdő fái, annyira megtisztítanánk a levegőt, hogy nyomban elmenne minden ereje! Most adok neked egy sípot, amikor országunk közelébe érsz, azonnal fújd meg és a fák segítségedre lesznek!

- Nagyon köszönöm!- mondta, majd Bíborkához fordult- Kis hölgy, neked is köszönök mindent! Minden segítséget, minden támogatást.

- Nagyon szívesen! Egy baráttól ez természetes!-mondta mosolyogva.

- Barátot mondtál?- nézett rá boldogan Csongor.

- Úgy ám, barátot!- mosolygott vissza rá Bíborka.

- Nahát van barátom, van barátom!-ujjongott, fel- alá ugrándozva örömében, majd hopp! Szuper gyorsasággal elrepült a Hetvenhetedik erdő határain is túlra, ahol már senki nem láthatta a sűrű szmogfelhőtől.

-Aztán vigyázz magadra!-kiáltotta Bíborka, de már meg nem hallhatta hangját, annyira távol járt tőlük.

Lehet máskor félt volna de most, ahogy haladt a cél felé, bátorsága egyre erősödött. Egyszer csak egy fekete kastélyhoz ért. Körülötte tikkadt, kopár táj, mintha minden élettelen lett volna. Nem volt itt se fű, se virág, se lepke, se bogár, semmilyen élőlény. Még színek sem voltak, mindent betakart a szürkeség. Ez csakis a Szmog király kastélya lehet!- gondolta s mindjárt fel is mérte a lehetőségeket. Nem akart fejjel rontani a falnak, bár bízott szuper erejében, mégis elsőként az eszét szerette volna használni. Ezért óvatosan elbújt egy szikla mögé és tervet szőtt. Messziről látta, hogy félelmetes óriás trollok őrzik a kastélyt. Amint közel merészkedett, rá jött milyen egyszerűen elkerülheti a figyelmüket. Mert a trollok bár nagyon erősek és hatalmasak, eszük annyira kevés, hogy Csellengő Csongor könnyedén kijátszhatta őket. Akadálymentesen bejutott a börtönbe, ahol egy hátsó cellában meg is találta Kukatündért. Az őr, aki a cellát őrizte épp mélyen aludt, elvette hát a kulcsát és egy könnyed mozdulattal kinyitotta az ajtót.

Kukatündér jóízűen aludt, észre sem vette megmentője érkezését. Valamiféle bűbáj hatása alatt lehetett, hogy ne tudja használni varázserejét szökésre. Az örökkévalóságig itt feküdt volna, ha Csellengő Csongor bátran el nem indul megmenteni a gonosz Szmog király fogságából. Még egy üvegburába is bezárták szegényt, nehogy meghallja a tündérek hívó dalát, amint énekükkel keresik, hívják elveszett társukat. Olyan hangok ezek, amelyeket emberi fül meg nem hallhat.

Csellengő Csongornak szüksége volt minden erejére! Szuper erejével összeroppantotta az üvegburát, s még mielőtt az éles üvegszilánkok Kukatündérre hullottak volna, felkapta, majd szélsebesen kirepült a sötét kastélyból. A bugyuta trollok mire feleszméltek, már bottal üthették a nyomát mindkettőnek! Próbáltak ide rohanni, oda rohanni ámde a nagy igyekezetben estek nagyokat, borultak egymásra! A zajra, csörömpölésre aztán felébredt a Szmog király is! Hej, de mérges lett amikor meglátta mi történt! Csak úgy szikrázott a szeme a dühtől, csak úgy villámlott körülötte a fekete felhő, hangja hallatán még a hegyek is megremegtek! Azon nyomban Csellengő Csongor nyomába eredt! Kilenc mérföldes lépteivel csak egy hajszálon múlott, hogy el nem kapta őket!

Csellengő Csongor összeszedte minden varázserejét, szuper erejét, mégis úgy tűnt ez sem lesz elég. Legalább kétszer eltévedt a sűrű szmogfelhőben, és még mindig a világ sötét bugyrában loholt, sehol sem találva a Hetvenhetedik erdő határát. Ha meg is halok, de Kukatündért meg kell mentenem!- gondolta és feláldozva maradék varázserejét, odavarázsolta a tündért egyenesen öreg tölgy árnyékába.

Abban a pillanatban csoda történt! Behunyta a szemét, mélyen beleszippantott a levegőbe és érezte, hogy egyre tisztul, érezte a fák illatát! Nem is teketóriázott, elővette a bűvös sípot s belefújt! Néhány méterre volt tőle csak a Hetvenhetedik erdő. A fák pedig teljes erőbedobással elkezdték tisztítani a levegőt!

• Most kapj el Szmog király! Gyere csak gyere!-kiáltott a dühöngő Szmog királynak.

Szmog király jött is dühében nem látott, nem hallott a méregtől, minden erejével igyekezett és bömbölt:

• Csak kapjalak a két kezem közé, véged!- kiáltozta.

Észre sem vette, mennyivel tisztább itt a levegő, s hogy már nem azért nem tudja elérni Csongort, mert olyan messze van, hanem mert elfogyatkozott az ereje. Jöhetett hát nagy dérrel dúrral, hisz amikor Csellengő Csongor elé ért, jártányi ereje sem maradt! Csellengő Csongor nem is tétovázott: összegyűjtötte öklében összes szuper erejét, s úgy behúzott a félelmetes Szmog királynak, hogy az menten visszarepült a világ legsötétebb bugyraiba, ahonnan előmerészkedett!

Bugyuta katonái talán még mindig a maradványait takarítják azóta is!

Csellengő Csongor büszkén érkezett öreg tölgy elé világmegmentő feladatából.

- Hát te élsz?-ugrott a nyakába Bíborka boldogan.

- Még szép!-válaszolta s kihúzta magát.

- Igazán nagyszerű szuperhős lett belőled!-ismerte el öreg tölgy.

- Köszönöm!

Végre Kukatündér is ébredezni kezdett. Értetlenül nézett körül:

- Hol vagyok?-kérdezte.

Biztosították őt, hogy a lehető legjobb helyen, ahhoz képest ahol eddig volt, és mindent elmeséltek neki elejétől a végéig. Nem győzött hálálkodni megmentőjének s megköszönni elégszer, de Csellengő Csongor szerénykedve csak annyit mondott:

• Szívesen tettem.

Lassan elbúcsúztak öreg tölgytől és elindultak Tündérföldre. Öreg tölgy csak annyit kért tőlük búcsúzóul:

• Ha a Földön jártok, kérjétek meg a gyerekeket, ültessenek egy-egy fát s öntözgessék, óvják évről-évre! Ahány gyerek van a Földön, s mindegyik ültetne egy fát, egész erdőségek születhetnének újra!

Kukatündér megígérte, mindent megtesz, hogy ez így legyen.

Tündérföldön már értesültek a jó hírről, a Hetvenhetedik erdő madarai száz világon át vitték a hírt Tündérföld apró hőséről; így nagy dínomdánommal, ünnepléssel fogadták őket. Lám a koboldok is félre tették a büszkeségüket, fogadóbizottságot küldtek eléjük, még ajándékot is készítettek kicsi hősüknek.

Csellengő Csongor nagyon boldog lett, amikor meglátta őket. Végre befogadták őt az övéi! Bár rosszalkodni és gonoszkodni még mindig nem szeretett, a koboldok nagyon büszkék voltak rá, és világuk megmentője ként tisztelték, szerették ettől a naptól kezdődően ...