Leónárdó és az új lakó

Élt egyszer egy oroszlán, akit Leónárdónak hívtak. Hihetetlennek tűnhet, de Leónárdó a mókusokkal barátkozott. No nem azért, mert Afrika tele lenne mókusokkal, hanem azért mert ő egy állatkertben élt. S ebben az állatkertben a fákon egy egész mókus család lakott.

Most nyilván megfogalmazódik benned az a kérdés, hogy nem-e volt veszélyes rájuk? Azt kell mondanom, hogy nem, egyáltalán nem. Kapott elég élelmet a gondozóitól, így aztán nem érezte szükségét a vadászatnak. Amúgy is a mókusok nélkül magányosnak érezné magát, hiszen kölyök kora óta ők az egyetlen társasága. Velük volt egy család. Olykor már kezdte magát mókusnak érezni. Néha még úgy is viselkedett...

Na jó, azért nem kezdett el mogyorót enni, bár egyszer megpróbálta, de úgy megharapta a nyelvét, hogy egy életre elment a kedve tőle!

Volt ideje megtanulni az emberek nyelvét, de az ő hangszálai egészen máshogy működtek, s a szája formája sem tudott hangokat formálni, hogy az emberek megérthessék. Az emberi nyelv egyszerűen alkati kérdés volt, erre rá kellett jönnie. Nem mérgelődött sokat rajta, amúgy sem akart kitűnni a fajtájából, elég volt , ha ő érthette mit beszélnek. Többször kihallgatta őket. Először csak azért, hogy megtudja mi lesz a reggeli. Aztán azért, hogy megtudja mi lesz az ebéd. Végül azért, hogy megtudja mi lesz a vacsora... De egy szép napon mást is meghallott. Mégpedig azt, hogy egy lány oroszlánt fognak mellé költöztetni.

Nagyon izgatott lett. Egyrészt, mert még soha nem látott másik oroszlánt. Másrészt, mert a lányok egészen mások lehetnek, mint a fiúk...

• Ne izgulj már ennyire!- szólt rá Feri mókus- Nem olyan gáz egy lány! Csak nyávogósak és gyengék.
• De hát az oroszlánok nem nyávognak!- nézett Feri mókusra felháborodottan Leónárdó.
• Nem is szó szerint értettem! Csak kényeskednek, és így elérik, hogy úgy bánj velük, mint a hímes tojással!
• De hát én még egy igazi tojással sem tudok bánni, nem hogy hímessel!
• Jaj Leónárdó, te mindent szó szerint veszel! A lényeg, hogy ne veszítsd el a fejed!-kiáltott most türelmetlenül Tibi mókus.
• A fejemet? Elveszíthetem?- nézett rájuk rémülten az oroszlán.

A mókusok látták, hogy nem hogy megnyugtatnák, még jobban megrémítik szegényt. Így aztán inkább elhallgattak.

Elérkezett a nagy nap. A gondozók beköltöztették Leonkát. Leónárdó ámulva nézte, hiszen annyira szép volt, hogy nem talált szavakat.

• Szia!- üdvözölte Leonka.

Leónárdó csak habogott, még az sem jutott eszébe, hogyan is üdvözölje. A mókusok jutottak eszébe. Látta már Tibit és Ferit udvarolni, hát ő is úgy tett ahogyan ők: a szájába vett egy mogyorót és szíve hölgye elé tette:

• Nahát!- nevetett Leonka- Nagyon kedves tőled, de én nem szeretem a mogyorót! De azt sem hiszem el, hogy te igen!
• Én sem szeretem- sütötte le szégyenletében a fejét.- Ne haragudj!
• Semmi baj!- mondta a lányoroszlán mosolyogva- elég, ha kedves leszel. Nem vágyom többre.

Leónárdónak nagy kő esett le a szívéről. Na ezt sem kell , persze szó szerint érteni. Ez csak annyit tesz, hogy megkönnyebbült.

• Az jó, szeretek kedves lenni!- mondta.

Attól a naptól kezdve, ők voltak az állatkert legboldogabb szerelmes párja. Hiszen hogyan is ne lehetne boldog két jó szívű, kedves oroszlán?